Hitközség kialakulása
A mezőcsáti zsidó hitközség már a XIX. század első felében megalakult, erről egy 1909-ben megfogalmazott kérelem tanúskodik, melyet Lőwinger Sándor hitközségi elnök írt gróf Apponyi Albert magyar királyi vallás és közoktatási miniszter úrhoz. A levélből kiderült, hogy a hitközség már a XIX. század első felében héber nyelven szerkesztett alapszabályok alapján szervezettel bíró hitközséget képezett. 1872-ben ezt az alapszabályt német nyelvre fordították, és ezt használták egészen 1906-ig, amikor a közgyűlés úgy döntött, hogy a kor viszonyaihoz igazítja alapszabályait, és magyar nyelvre azt lefordítja. Ennek a feladatnak az ellátására tizenegy tagú bizottságot választottak. A bizottság 1907 elején bemutatta a hitközségnek munkáját, és azt rájuk nézve kötelezőnek ismertette el.
Vallási vezetők, tanítók: rabbik
A mezőcsáti rabbik azonban nem csak a kehilájuk vezérei, de az egész ország szellemi életében is iránymutatóak voltak. A fellelhető források szerint az első ismert rabbijuk Aron Fried volt, aki Hajdúböszörményben született 1812-ben. Neve több halachikus és aggadikus mű megírásához fűződik. Fiatalkorában már megalapozta későbbi vallásos témájú tevékenységét; ebben nagy segítséget nyújtott neki a híres pozsonyi főrabbi, Szófer Mózes, aki felügyelte a kis Áron tanulmányi előmenetelét. Apósa szintén híres rabbi volt, Löw J-nek hívták, a Semen Rokeach szerzője volt. A városban csupán négy évig töltötte be a rabbi tisztséget 1833-1837 között. Ezután szülővárosában, Böszörményben volt rabbi haláláig. Műveit fia, Fried Eliezer rendezte sajtó alá, Omer Lecijón, Zekán Áharon címen.
A megüresedett rabbi széket igen rövid ideig, nem egészen egy évig Menachem Friedlander morvaszentgyörgyi születésű rabbi töltötte be. Feltehetően országos barangolása közben vetette a sors rövid időre a mezőcsáti izraelita gyülekezet élére. Friedlander, miután elhagyta Mezőcsátot, Nagyatád és Paks érintésével visszatért gyökereihez Morvaszentgyörgyre, és itt következett be halála. Aktívan részt vett a felekezeti életben, s a paksi 1844. évi rabbi-gyűlés egyik előkészítője volt, a főszervező Horovitz Pinkász pápai rabbi mellett. A tanácskozás célul, a magyar zsidóság haladó és konzervatív tábora közötti ellentétek tisztázását és felszámolását tűzte ki. A kiegyenlítő kísérlet eredménytelen maradt, elsősorban Horovitz ténykedése miatt, ? mindkét tábort felelőtlen kijelentésekkel igyekezett megnyerni, miközben egymás ellen is uszította az ellenfeleket ?. A haladók tudomást szereztek erről és nem jelentek meg az 1844. augusztus 20-21-én tartott gyűlésen. A konzervatív képviselők is igen kis számban képviseltették magukat, mindössze 25 rabbi jelent meg. Schwab Lőb pesti, Oppenheimer Hirs temesvári jelentősebb rabbikon kívül, kisebb, jelentéktelenebb hitközségek rabbijai voltak jelen. Műve, Divré-Nichumim címmel lett ismeretes.
1838-tól harminc éven át ugyanaz a személy volt a mezőcsáti izraelita közösség vezetője, Eleazár Spitz. Hosszú és igen alapos munkásságát bizonyítja, hogy az ő irányítása alatt óriási mértékű gyarapodást könyvelhetett el a csáti közösség, mind lélekszámban, mind gazdasági tekintetben. Halála után veje, a tiszaugrai rabbi, Menahem Stein vette át a kehilát. Apósa emlékét szeretettel gondozta, és művét átdolgozva Kavod Libanon címen adta közre. Stein elődeit követve egy év után elhagyta Mezőcsátot. Stein rabbi fia, a híres Stein Lajos professzor, filozófus, egyetemi tanár. 1859. november 12-én Erdőbényén született. Középiskoláit Pápán és Sárospatakon végezte. Egyetemre Berlinben és Halléban járt. Berlinben rabbi-szemináriumot végzett, rabbi oklevelet nyert. 1881-83 között Berlinben, mint rabbi működött. 1886-ban, Zürichben, 1891-től Bernben volt a filozófia egyetemi tanára. 1911-ben lemondott egyetemi tanszékéről és Berlinbe telepedett le, ahol a Nord und Süd c. társadalomtudományi folyóiratot és az Archiv für systematische Philosophie-t szerkesztette. Közben igen nagy kiterjedésű tudományos munkásságot fejtett ki. Fő munkái franciául és oroszul is megjelentek. A Műveltség Könyvtárába Tegze Gy. és Heller Farkas közreműködésével ő írta a Társadalom c. kötet. 1899 óta tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának.
1869-ben a szendrői rabbi, Wolf Tannenbaum fia, Jakab hagyta ott a tállyai gyülekezetet a mezőcsátiért cserében. Jakab Tannenbaum huszonhat évesen 1858-ban Tállyán kezdte pályafutását. 1869-1873-ig Mezőcsáton gondozta gyülekezetét, aztán Putnokra került. Tanítványainak száma az ezret is meghaladta. Responsumait és aggadikus magyarázatait később gyermekei adták ki. Egyik fia, Mayer T. tovább vitte apja örökségét és Tornán ő is rabbi lett.
A Tannenbaum család nem maradt hűtlen Mezőcsáthoz, és az öreg Wolf T. másik fia, Sarge Cvi Tannenbaum foglalta el testvére korábbi posztját. E nagy nevű rabbi 1897-ben Mezőcsáton halt meg. Veje, Jehuda Altmann, 1859-ben Nyírbalkányon született. Már 1882-ben apósával együtt irányította a gyülekezetet, a beérkezett vallási kérdések nagy részére ő válaszolt. Ezek a responsumok az ő neve alatt bekerültek apósának Netu Szorék című művébe. 1894-95-ben Sarge Cvi Tannenbaum lemond a rabbi-székről és helyébe vejét, Jehuda Altmannt választják. Igen sokáig, egészen 1923-ig tiszteletben és megbecsülésben gondozta csáti jesiváját. Hátrahagyott művei: Mei Jehuda, halachikus döntvények, Zera Jehuda, Glosszák a Talmudhoz, Jamsel Jehuda, homiletikus bibliamagyarázatok.
Apja után 1923-tól 1944-ig, a deportálásig az anyai nagyapja nevét őrző Sarge Cvi Altmann lett a rabbi. Sargera, azaz Altmann Fábiánra nagyon melegen és szívélyesen emlékezik Rav Slomo Paszternák nevű diáktársa: ?Ezen sorok írója évekig együtt tanult vele Pozsonyban. Igen szerény, de éppen olyan rabbi-növendék volt, kinek lényéből már akkor kisugárzott az elhivatott lelkipásztor. Nagyon kedves és meghitt barátságban voltam Altmann Fábiánnal, akit úgy tudtam szeretni, ahogy őt mindenki szerette. Két lánya megmenekült és Erecben élnek. A két vő, a miskolci Slomó Friedman, és a putnoki Jacob Levi adták ki apósuk megmaradt kéziratait Terret Cvi címen.
Nyájával együtt ment a szentek útjain és adta lelkét zsidóságáért.?
Írásos dokumentumok hiányában, csak közvetve, más forrásokból állapítható meg, hogy az 1830-as és 1840-es években már egészen biztosan rendelkezett elemi szintű zsidó magániskolával Mezőcsát. Ezt a feltételezést látszik bizonyítani az a tény is, hogy a híres Handler Márk, tatai rabbi, aki a szomszédos Nemes-Bükkön 1837-ben született, elemi iskoláit Mezőcsáton végezte, és utána került Pozsonyba Keszav Szófer jesivájába. A híres tanító egyik kedvenc tanítványa lett. Később a pozsonyi hitközség magyar nyelvű levelezéseit intézte, majd rabbi lett Siófokon. 1866-ban már mint neves hitszónokot hívták meg Aszódra, ahonnan Hevesre, majd Tatára került, mint rabbi. Nagy tudása, zsidó tudományokban való jártassága s ékes magyarsága miatt zsidó és keresztény körökben egyaránt a legnagyobb szeretet övezte. Fiai H. Simon budapesti vezető főrabbi, H. Illés jogtudós és H. Rudolf lugosi ügyvéd, veje dr. Tanzer tiroli országos főrabbi volt. Handler Márk az elsők egyike volt, aki magyarnyelvű héber nyelvtant írt.
Az ifjúság tudásszomját legmaradandóbban és legmélyebben Eliezer Spitz rabbi elégítette ki, ugyanis ő elődeivel ellentétben nem egy-kettő, hanem harminc évig vezette a helyi közösséget. Spitz utódja Jakob Tannenbaum volt, aki 1869-től 1873-ig Csáton működött. Apja Tannenbaum Benjamin Wolf szintén híres rabbi volt Szendrőn. Jakob élete során rengeteg tanítványt oktatott, s csáti munkássága szilárd alapot biztosított utódainak. Miután 1873-ban a putnoki jesivát vette át, örököse testvére, Sarge lett. Az ő idejében már kézzel fogható bizonyítékunk van egy önálló, magániskola működéséről 1880-tól. Az 1911-ig fennálló magániskola működtetője és kiváló tanítója Weisz Ignác volt.
Lelkiismeretes, szakmailag magas színvonalú munkásságát nemcsak hittestvérei, hanem az egész város lakossága megelégedéssel ismerte el. 1910 elején szörnyű kór kezdte eltántorítani munkájától, tanítványaitól Weisz tanítót. 1911 februárjára állapota jelentősen romlik, árulkodik erről a Mezőcsáti újság /1911-14./ első évfolyamának 11. száma. E rövid cikk egyben az olvasó tudomására hozza, hogy a mezőcsáti izraelita hitközség elemi népiskola alapítását határozta el. Ezzel egyidőben iskolaszéket is szerveztek, mintegy levéve a munka terhét Weisz Ignác tanító úr válláról. Ezen hivatalos szervük, közösségük elismert tagjaiból toborzódott.
Az iskolaszék tagjai: Altmann József rabbi,
Rosenfeld Pál, földbirtokos
Dr.Lusztig Jakab,
Id.Schvarcz Vilmos
Glattstein Aladár, kereskedő
Friedlander Sándor
Schvarcz Herman, papírkereskedő és nyomdász
Az iskolaszék megalapítása után az iskola egy tanítós államsegélyessé vált. 1912 nyarán gyakorolhatták az iskolaszék tagjai hatalmukat, amikor is az újonnan megszervezendő hitközségi iskola tanítójává Günsberger Dávid okleveles tanítót választotta. A mezőcsáti újság korabeli lapjairól értesülve sajnos Weisz tanító úr nem érhette meg utódjának berendezkedését Csáton, mert 1912. január 25-én elhunyt. E nemes és generációkat fölnevelő elhivatott tanító megérdemli, hogy néhány szóval emléket állítsunk neki Schvarcz Herman gondolatait idézve:
?Weisz Ignác meghalt. Ki nem ismerte Mezőcsáton az emberemlékezet óta mindig galambősz, de mégis ifjú kedélyű és magatartású Weisz Ignácot, a zsidó tanítót? Ismerte biz őt mindenki, mert több mint 30 év óta működött itten a népnevelés terén és sok százra megyen tanítványainak száma, kik ma az élet minden terén az ország és a világ minden táján működnek ki-ki élethivatása szerint. Magániskolája volt, mely egy izraelita hitközségi iskolát pótolt, de amelybe nemcsak izraelita vallásúak, de városunk intelligens, más vallású szülék is szívesen adták gyermekeiket. Iskolája mindig kitűnő volt. A múlt év nyarán egy gyilkos kór meglepte, mely rohamosan kifejlődött benne és hosszas szenvedés után f. hó 25-én oltotta ki áldásos életét 69 éves korában. Temetése 26-án volt óriási részvét mellett. Emlékezete sokáig fog élni ismerői között.?
A tízes évek elején a zsidó iskola tanulói vizsgáztatását kétnapos rendszerben végezte, első nap a vallási, második nap a világi tantárgyak tudásáról kellett beszámolniuk a tanulóknak.
1922-től az izraelita iskola két tanerős, két tantermes lett. Günsberger Dávidot később Weiszblüth Jakab és Fuchs Margit követte. Ekkor a tanítványok száma 75 volt. Weiszblüth Jakab nemcsak tanító, hanem egyben az iskola igazgatója is volt egy személyben. Pár év múlva a tanító állomány jelentősen bővült fiatal tanítónők révén, akik akár még keresztények is lehettek, mint Tóth Irén is, aki az 1930?as évek elejétől jeleskedett az apró tantestületben. Kolleginája volt a szintén fiatal zsidó lány, Schvarcz Edit is. A különböző életkorúakat különböző hitoktatók készítették fel a Talmud alapos megismerésére. Ha lelkes visszaemlékezőm, a ma már 75 éves Horváth Samu bácsi nem téved, akkor e ?hittudósokat? is meg tudom nevesíteni, ha nem is mindig tökéletesen, teljes nevük fölemlegetésével: Friedmann, Neumann Shrege, Sprei .
Az iskola épülete még ma is áll, közvetlenül a zsinagóga déli oldalán. Az 1930-as évek közepén ennek a jó hírű intézménynek volt keresztény tanulója Horváth Sámuel. A továbbiakban az ő szavaival igyekszem felidézni a zsidó iskola légkörét: ?Hétévesen nagymamám kísért el legelőször az iskolába. A formaságokat már a család korábban elintézte igazgató úrral, Weiszblüt Jakabbal. Az iskolaudvaron a gyerekek azonnal érdeklődve álltak körbe. Igen, hamar barátokra is szert tettem, annak ellenére ugye, hogy én nem voltam zsidó. A tanulók nagy része izraelita vallású volt, és mi keresztények csak öten, hatan voltunk a hetven, nyolcvan gyerekből. Első nap még félénken tettem eleget a keresztény tanítónő ?Tóth Irén? invitálásának, hogy foglaljuk el helyünket a tanteremben. Ekkor még csak ösztönösen követtem leendő iskolatársaimat a két ajtó közül az utcafront felőli bejáraton, később már természetessé vált, hogy ez a kicsik, míg a zsinagóga felőli az idősebbek ajtaja. A fiatal tanítónő engem egyből az első padba ültetett, a harmadik helyre a hat közül. Amint mondtam hamar szert tettem igen jó barátokra, legszívesebben Ceisler Dezsőre emlékszem, padtársam volt és mindig megosztotta velem uzsonnáját, még akkor is, ha neki is csak egy falat jutott az napra. Sokat játszottam kis zsidó pajtásaimmal, volt olyan bizony, hogy rossz fát is tettünk a tűzre. ? Annak ellenére, hogy keresztény voltam, igen szívélyesen és szeretettel bántak velem, nemcsak társaim, hanem oktatóim is. Elsősorban Weiszblüt Jakabra és Rózsi nénire, a feleségére gondolok. Ugyebár nem voltam csáti ? a család tarjáni lévén ? alig voltam tanulmányaim alatt szülőfalvamban.
Az akkori szokás szerint kosztoltam idős özvegyasszonyoknál, és biz ott is háltam. Ez nem is lett volna baj, csak némelyik ház annyira kint volt a falu szélén, hogy igen kellett szednem a lábam, ha nem akartam az értesítőmbe sok hiányzást. Sajnos az is előfordult, hogy koszt és kvártély nélkül maradtam, mert idős jótevőm meghalt. Na már úgy volt a dolog, hogy a helyi szállóba, a Koronába kerülök ebédelni, mikor Weiszblüt tanító úr azt mondta ?hát Samukám oszt mér nem kosztolsz te nálunk!?!?. Így drága tanítóm szárnyai alá vett és havi ötven pengőért igen jól tartott. Az semmi, a felesége Rózsika néni hogy szeretett! Mindig mindenhová magával vitt; boltba, piacra, én meg szívesen segítettem neki, hisz olyan szép szál asszony volt. Sokat foglalkoztam a Weiszblüt gyerekekkel is, hisz apjuk gyakran még este is különórákat tartott az ezt igénylő ifjúk, vagy ezt éppen nem kívánók, de ?rászorulók? számára, Ezek a diákok általában nem saját iskolájának csemetéi, hanem a mezőcsáti polgári tagjai voltak. A Weiszblüt család igen megkedvelt, kérésükre még a nyári szünidőt is itt töltöttem társaságukban. Én is igen húztam feléjük már csak azért is, mert heti kétszer engem igen elcsépeltek ?keresztény kistársaim?, amikor részt vettem velük a két kötelező hittanórán. Természetesen a pofonokat azért érdemeltem ki, mert a zsidó iskola tagja voltam keresztény létemre. Ilyen apró-cseprő események azonban nem vették kedvem, és mind a mai napig őszinte szeretettel és tisztelettel gondolok erre az igen kedves, és készséges zsidó családra, a Weiszblütre.
Tanulmányaim 1944-ben fejeztem be, ekkor már Weiszblüt nem tanított. Ha jól emlékszem az iskola utolsó pedagógusa Bergmann Zoltán volt, akit deportálásuk előtt a gettó kerítése előtt láttam utoljára??
Samu bácsi révén képet kaptunk a ?mindennapi zsidó elemi iskola? hétköznapjaiból, de nem csak ez volt egyedüli fórum a mezőcsáti fiatal izraeliták műveltségének, vallásosságának csiszolására. Vallásos Talmud-tórában, hitéleti képzésben a fent említett elemi iskolában kora reggel hat óra után reggel nyolc óráig részesültek az izraeliták, majd továbbiakban az oktatás végén délután találkozhattak hitoktatóikkal. A zsidó hitéleti szempontból igen fontos volt a rabbi-lak, ahol ügyes bajos problémáikon túl, a héber nyelv oktatása is zajlott. Jelentőségét növelte, hogy a téli sötétben, hidegben is zavartalan volt a nyelvtanulás a jól fűtött izraelita paplakban. A XIX. század első negyedének végén egyre nagyobb mértékeket öltött az a tendencia, hogy a még mélyen vallásos zsidók már állami finanszírozású elemi iskolába adták gyermekeiket. Ezen gyermekek szülei ? utódaik jövőjének zálogát az esetleges asszimilációban láthatták -, már ősi vallásuk tanait abszolute nem gyakorolták. A mellékelt 1937-es fotó is jól bizonyítja ezt a tényt, hisz a harmincnyolc diákból nyolc zsidó volt. A dolog érdekessége, hogy olyan jelentős család, mint a Resovszky is ide járatta fiatal lányát. Ezek a zsidó gyerekek keresztény társaikkal töltötték rendszeresen szabadidejüket; a szőlőbe jártak szalonnát sütni ? melyből ettek is?, kerékpárral jártak a szomszéd faluba a Tiszára fürdeni, vagy fociztak barátaik udvarán délutánonként.
A teljesség kedvéért még egy zsidó magántanító nevét nem szabad kihagynunk, ? Nagy Györgyét ?, aki többek között Horváth Sámuelt is tanította. Nagy György volt az, aki a vészterhes idők alatt és után is tekintet nélkül arra, hogy tanítványa melyik felekezethez tartozott, nem felejtkezett meg a hozzá legközelebb állókról, és levélben tartotta velük a kapcsolatot. Leveleiben ? mint pl az 1944. év június hó 12-én írottban ?, beszámolt félelmeiről, szenvedéseiről, aggodalmáról ?elvitt? családtagjai iránt, ugyanekkor óvja, s tanulási előmeneteleit firtatja volt diákjának. Háború utáni leveleiből kiderült, hogy túlélte a borzalmakat és, még évekig levelezett a Horváth családdal.
A tanulóifjúság nem csak tanulásban, hitében jeleskedett, szép eredményeket értek el a sportban, tánciskolai záró báljukon mindenki megcsodálhatta a társastánc terén elért sikereiket. A tánciskolában tanultakat a különböző mulatságokon volt alkalmuk gyakorolni, tökéletesíteni. Ezek a táncmulatságok sokszor jótékonysági célt szolgáltak, így a szórakozás mellett a nevelés is szerepet kapott.
Iskola
Elemi iskola, héder a Kossuth u. 13. sz. alatti ingatlanon a zsinagógával közös telken állt. Egy időben épült a zsinagógával, és az oktatást Weisz Ignác magántanító kezdte meg az épületben. Korábbi héder létéről nem tesznek említést az írásos dokumentumok. A XIX. század elején vándortanítók és a helybeli tudós rabbik oktatták a kevés számú tanulót. Tizenhárom éves koruk után a fiúk a tanházat, a jesivát látogatták, ahol rabbijaiktól tudtak tanácsot kérni tanulmányaikban, és egyéb problémás ügyeikben. híres jesivával rendelkezett Jakob Tannenbaum is, aki 1869 és 1873 között működött Mezőcsáton, mint rabbi.
A rabbi-háza szintén fontos színtere volt a hitéletnek. Egészen közel, alig száz méterre építették a rabbi-lakot imaházzal együtt. Ez a nagy méretű, tekintélyes épület, az új zsinagóga megépítése után épült, hisz egy 1889. évi kataszteri térkép, ? amely a feltételezett zsidó tulajdonosokról készült ?, még nem tartja számon. Az új rabbi-ház is a hitközség anyagi megerősödését mutatta, méltó helyet, otthont kívántak biztosítani szellemi vezetőjüknek. A mikve, azaz rituális fürdő egy közös telken állt a vágodával, a mai Mohácsi és Gárdonyi utca közrefogásában.
