Tóth János: A hársfán túl

Lépkedem, talpam monoton pecsét

Az úton hagyja létem egyszerű jelét.

Mintát rajzol, üzen, hogy itt jártam

Hosszú évek multán, haza találtam.

Haza jöttem, fájdalmas a régi táj

Lelkemben az érzés, sikoltó sirály.

A régi házat szemem hiába kutatja

Mint sírhalom, helyét domb mutatja.

Nincs már eresz s alatta fecske lak

Nem kacsint búcsút, az ablakon a nap.

Nincsenek falakig érő gyermeki álmaim,

Csak gazos domb, s rajta remegő lábaim.

Eltűnt a nyáj, a kos, a kolomp hangja,

Nincs már puli sem, hogy visszahozza.

A pásztor sem faragja pipázón új sípját,

S nem törli homlokába kopott inge ujját.

Csak a fűzfa áll ott, a földes út mentén

Akár régen szomorú, árnyéka egy lepkén.

Pitypang virágán szárnyát nyitja-zárja

S felröppen riadtan, s én indulok utána.

Fehéren vakító, fekete apró pöttyös szárnya

Ide ül, oda száll, s szemem sehol sem találja.

Tovatűnt, csak a pillanat mi lelkemben maradt,

S szemem a távolban zöldellő, legelőre tapadt.

Megállok, ruhámba bogáncs kapaszkodik,

Az égen bíbic jajong, leszáll, sopánkodik.

Mutatja, hogy gyenge s törött a szárnya,

Menjek gyorsan fogjam el, siessek utána.

De hiába hív, e darabot ismerem már régen,

Ő a pusztában a legnagyobb, élethű színészem.

Mert amit játszik az egy igazi nagy dráma,

Engem jobbra hív, mert balra van kicsi fiókája.

De megnyugtatom, mégis csak utána megyek

A kis csatorna partján majd megpihenhetek.

Messziről látom nádas, dimbes-dombos partját,

A szél orromra köti az iszapos víz, finom illatát.

Béka kórus fogad, szitakötő röppenve táncol,

Hínár lebeg a vízen s szememen, ködös fátyol.

Üldögélek a parton, idézem a régi szép nyarat,

Mikor lubickoltam s bámultam a fürge halakat.

Árnyék nyúlik nagyra, s én félek, hogy elszakad,

Mellém ül az est, az idő, hogy mennyire szalad?

Vadkacsák írnak, nagy V betűt a nyugodt vízre,

Majd aludni térnek a lándzsás gyékény tövébe.

Tücsök ciripel, bújik a hold, szöknek a színek,

Hárs illata ölel, jókedvűen a hazafelé megyek.

Emlékeket szedtem, s lelkembe gyömöszölöm,

Arcomon gondtalanul lógatja lábát, az öröm.

Nyárfa integet a szikrázó hold ezüstjében,

Ahogy haza indulva, vissza-visszanéztem.

Utolsó pillantásom szakítom a kedves tájról,

Fájón búcsúzom, mint gyermek édesanyjától.