Tóth Mária: A FEKETE RÓZSA

A fekete rózsát harmat cseppek itatják, végig gördülnek érzékeny

szirmain. Egykor még fehér ruhában illatozott ez a rózsa, tündökölt.

Mosolygott a világra nézve. De az élet ecsetével befestette feketére.

A harmat cseppek keserűvé váltak, és szüntelenül sírnak a rózsa

lélekszirmain. Zokognak a cseppek, halk ez a könnyhullatás. Mégis

hatalmas fájdalom keltette életre a bánat könnyét. A levelek hullnak,

minden nap lepereg egy levél, földet ér.

Hová tűntek a kacagó, szeretettel teli levelek?

Elpusztította őket az élet. A mosoly megfagyott, a fájdalom otthont

kapott.

Isten, nézz rá erre a kis virágra! Isten, vezesd az útját, adj neki

szeretetet! Mindenható, locsold meg a szeretet vizével, kérlek!

Könyörgök Isten segíts, mert szeretet hiánya van, és az éltető víz

nélkül elszárad!

Már haldoklik a lelke, hatalmas a szenvedése, nem látja a fényt sem,

csak a sötétséget!

Isten, küldj ajándékba viszonzott szeretetet, hogy felvegye újra fehér

ruháját, és ontsa mámorító illatát.

Add uram, hogy a szeretet keltse életre, és boldog legyen, mert segítő

kezed nélkül hamarosan elpusztul! Most könnyekbe folytja bánatát,

lelke remeg a fájdalom súlyától...Ne hagyd ezt Isten!

Szeretem a rózsát, a fehéret! Régen fehér rózsa voltam, a szeretetnek

nyíltam, de az élet átfestette szirmaim. Most fekete vagyok, és Isten

kezei felé nyúlok, hogy segítsen, mert elhervadok, és belehalok.