Tóth Mária: MEGHALT
Gondolatok lebbennek
éj szárnyára ülve,
határtalan iramuk,
vágynak.
A sápadó hold fénye
testem körbe fonja,
aranyló, szórt fénycsokra
ragyog.
A lelkemen ajtót ver
a bezárt indulat,
csitítom halk imámmal
csend van.
Pillámon megkövülő
könnycseppek csordulnak,
mert méhemnek gyümölcse
meghalt.
|
|
