Tóth János: Hársfa / Húsz év után/

Az úton merengve ballagok, cipőmön út pora

Orromban virágzó hárs illata, a régi cimbora.

Gyermeki időmben, de sokat futott velem

Én a szél karjában, ő ziháló lélegzetemen.

Megállok. Az erdő szélén fiatal bokor, bodza

A kedves hársfám legújabb, apró szomszédja.

Az idő, mint könyvelő ide is rávéste jelét,

S magasra emelte a fa ágát, virágát, levelét.

Örök jegyben járnak a fák, s a rohanva járó idő

Évről-évre gyűrűt hoz, mint tehetős hű szerető.

S amint látom, mindjárt eljön az aranylakodalom,

Legalább is úgy érzem, ahogy a törzset átkarolom.

Arcomat vigyázva a kéreghez odahajtom lassan,

Hogy az albérlő kis mohát, nehogy háborgassam.

Ujjaim simogatják a törzs érdes nagy repedéseit,

S szívem édes borzongás között, emlékkel telik.

Ölelem derekát, szívem a törzsön hevesen dobog,

S a mohán, mint harmat, könnycseppem felragyog.

Szégyen! Mondanák, ha látnák a hulló férfi könnyet,

De tehetetlen a szem, mert benn a lélekben születnek!

Közeleg az alkony, lábam az út nyugodt porába lép,

Csak lelkemben kavarog egyre, a sok színes emlék.

S elindulok, hársfa illata ölel, hangtalanul lépkedek,

A fa lelkembe véste magát, mint örök gyönyörű jelet!