Babázzunk Norbi
Izzó szemű, vézna kisfiú dugta be seszínű fejét az ajtó nyílásában. Keskeny sápadt arcocskája, idegesen mozgó orra olyanná tette, mint a visszafogott kiscsikót, ki már prüszkölve várja a szabadon bocsátást. Szinte toporzékolt édesanyja mellett, aki szorosan fogva tartotta kis kezét, félve, ha beszabadul, akkor Isten tudja, mi történik. Megnyugtattam a szorongó szülőt, engedje el, hagy ismerkedjen az óvodával, amíg mi beszélgetünk. Még nem töltötte be a harmadik évét, de korához képest is aprócska volt. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy végigrohanja a csoportszobát, bekukkantson a babaszobába, kockázókhoz, asztaloknál játszókhoz, kezébe vegye a kis autókat, könyveket, építőket, megtapogassa, nézegesse azokat.
Türelmetlen kíváncsisága vele nőtt az óvodai élete során. Képtelen volt kivárni, hogy övé lehessen a kiszemelt játék, óvodai eszköz. Meg akarta szerezni társai tárgyait, nem kérte, kitépte kezükből. Olykor véletlenül, több esetben szándékosan ledöntötte építményeiket, letiporta a szorgalmasan felépített homokvárat, arrébb lökte őket a mászókán, labda utáni futkosás közben. Szilaj, nyughatatlan kapkodás jellemezte, sokáig nem tudott beilleszkedni a közösségbe.
Vegyes életkorú csoportomban, a nagyok türelmesek, elnézőek voltak a kisebbekkel, újakkal. Eleinte Norbi esetében is így történt, de később bosszantotta őket, viselkedése, a játék nyugalmát rohangálásával felforgató lénye. Egyre több panasz érkezett a kisfiú ellen. Ilyenkor odahívtam, kezét a kezembe fogva elmagyaráztam neki, miért nem helyes, ahogyan viselkedik társaival. Rövid idő múltán, megunva a felnőtt okoskodást, már cibálta ujjacskáit a markomból.
- Többet nem csinálok ilyet, ígérem! Mehetek játszani? - nézett rám ártatlan tekintettel.
Nagyot sóhajtva elengedtem, tudtam, nem tart sokáig a fogadalom betartása. Így is lett, nem sokára jött egy kislány, hogy megcibálta a haját. Próbálkoztam a lelkére beszélni, megdorgáltam, büntettem, nem sok sikerrel. Leültem hozzá játszani, nem kötötte le, feszengett, mocorgott, majd szétfeszítette a mehetnék. Beláttam ez sem jó módszer, engedtem hát mozogni. Rövid ideig kötötték le a tevékenységek, már rohant a következő színhelyre, ott is zavart okozott, síró, haragvó társakat hagyott maga után. Próbáltam az eszére hatni, korholni, elmagyarázni, miért haragszanak rá a többiek, bevallom, még sarokba is állítottam. Egy idő után, már azokat a csínyeket is ráfogták, amiket nem ő követett el. Ez utóbbit nem hagytam, tudtam, láttam, mi az, amit tesz, s mi, amit nem. Szigorúnak mutatkoztam, de legbelül sosem tudtam rá haragudni, elég volt huncut, kópé pofijára, ártatlan kék szemébe néznem. Kihívás volt ez a gyerek, valahogyan segítenem kellett neki beilleszkedni, elfogadtatnia magát, a jövőbeni iskolás éveket megkönnyíteni.
Kerestem viselkedésének okait, ezért gyakran elbeszélgettem anyukájával, megismertem édesapját is. Hamar világossá vált, hogy a házasságuk válságban van, rengeteget veszekednek, sajnos a gyerek előtt. A férfi félrelépéseit a nő nem tudja sem elfogadni, sem megbocsátani, de elválni sem akarnak. Az apa alig tartózkodik otthon, akkor sem foglalkozik a gyerekkel, az anya türelmetlen, ideges. Többször szemtanúja voltam, amikor a reggeli öltöztetésnél kapkodva, rángatva szidta a gyereket. Ilyenkor Norbi zaklatott, ingerült volt egész nap, és konfliktusai adódtak a közösségben. Viszonya a gyerekekkel nem javult, féltem, előbb-utóbb kiközösítik, nem vonják be játékaikba. Kezdett kirajzolódni a kisfiú otthoni helyzete, ami magyarázatot adott a magatartására is.
Gyakran megsimogattam, magamhoz vontam, ez enyhítette szorongását, ragaszkodóan, szeretetre éhesen várta, hogy foglalkozzam vele. Éreztem, ez a megoldás, így segíthetem a kis rosszcsontot, igazi közösségi emberkévé válni. Igyekeztem lehetőségeimhez mérten, minél több időt vele tölteni, de ez sem hozott látványos javulást.
Egyik nap, amikor panaszok sora érkezett rá, s már minden módszerem csődöt vallott, haragomat szomorúság váltotta fel, mi lesz ezzel a gyerkőccel? Büntetni nem akartam, inkább ölembe kaptam, és szó nélkül simogatni kezdtem a hátát. Éreztem, az én kis kópém szorítja vékonyka karjaival a nyakamat, s buksiját odanyomja a nyakamhoz. A legmeglepőbb az volt, miután néhány perc múlva letettem, Norbi szokatlanul nyugodt, barátságos játékba kezdett, ami órákig eltartott.
Feltört bennem az öröm, megtaláltam a hozzá vezető utat. Ezután, ha nyugtalan volt, rám sandított, én nyújtottam a karom.
- Gyere Norbi, babázzunk! - Boldogan ugrott a nyakamba. Nagycsoportos korában is ez volt a varázsszó, ha ingerültebben érkezett.
Most gimnazista, - bár ölbe már nem kapom -, de nyakamba ugrik, ha találkozunk.
