Csillag

Tízéves lehettem, s mint rendesen, nagyanyáméknál tanyáztam kedvenc helyemen, az istállóban. Papókámnak volt egy behemót muraközi lova, Csillag, aki egykedvűen tűrte, hogy a jászolra felállva a hátára üljek, lábaimmal óvatosan ütögetve oldalát. Nyugodt, békés állat volt, talán szeretett is, mindenesetre a kockacukrot, amit kapott tőlem, azt biztosan.

Tél volt, hó borította a szénakazlakat, dohánypajtát, trágyahalmot. Nagyapám kissé kapatosan etette az istálló lakóit. Szokásomhoz híven Csillag hátán ültem, és kérlelni kezdtem az öreget, engedje ki az udvarra, hagy lovagoljak igaziból. Nagyapám eloldotta a kötőféket, kivezette a lovat, s csak ennyit mondott. - Kapaszkodj erősen a sörényébe. Én boldogan simultam a széles hátához, markoltam a sűrű 'lóhajat', s élveztem, amint a téli kényszer pihenő után, futásba kezdett velem a hosszú udvaron.

A dübörgésre riadtan kiszaladt nagyanyám. Mikor meglátta a rohanó állatot, rajta engem, ijedt haraggal párjára támadt. - Meg vagy te őrülve Andris! Állítsd meg, mielőtt leesik az a gyerek!

- Nem esik az, kapaszkodik, meg aztán, okos állat a Csillag - válaszolt nyugodtan nagyapám.