Tóth János: Karácsonyi történet

Csupa hó a fenyőerdő

Nincsen benne érdeklődő.

Fürkésző szem nem kutatja

A mókust, ki az erdőt lakja.

Bizony senki nem is látja,

Tobozt cipel odújába.

Lába alatt ág, inogó

Lépte alatt omlik a hó.

De egyszer csak hó nyikorog,

Mókus feje sürög-forog.

És a szeme nem sokára

Rátalál egy nagykabátra.

Apóka jön, pufók nyájas

Arca kerek, nagy szakálas.

Nem tudni mért, jó a kedve

Vígan fütyül a hidegre.

De látszik már mi a vágya

Zsákból villan kis baltája.

És egy fánál meg is torpan,

Nézegeti nagy-nagy gonddal.

Körbe járja, s szeme ragyog

Balta lendül, máris suhog.

Suhog, de a törzsnél megáll

Kérget bizony el nem talál.

Apókának szíve dobban,

Szeméből a könny is pottyan.

Baltája a zsákba kerül

Kis fenyőfa megmenekül.

Apó szemét fátyol fedi

A fenyőt így nézegeti.

A fa csúcsára, oda pillant

S ott egy kicsi csillag villant.

A képzelet szép cérnája

Cukrot, diót köt a fára..

A szeretet jó szívében,

Gyertyalángként lobog szépen.

Mosolyogva lassan fordul,

Lába alatt hó nyikordul,

Tekintetét hátra hagyva

Haza indul ő, s a balta.

Vígan fütyült, s úgy ballagott,

Mert az erdőn kincset hagyott.

Boldog, mert van már fája

Szívébe van, nagy pompába!

Mert az élet, mit meghagyott

Szépíti majd, a holnapot!

Fenyő ágán fészek lehet,

Játszhat rajta mókus gyerek!

2004.12.17.