Tóth János: Naplemente után

Búcsú sugarát hinti a Nap a bodza bokorra,

Leveleit vérvörösre festi át a haldokló fény,

Némaság talál rá az ágon megbújó kakukkra,

Éveket nem ígér már hangja, hiába kérlelném.

Szellő lebbenti a nádast, s az alvó vadkacsákat

Lágyan lép a tó tükrén s az mégis némán törik,

Ezernyi társat varázsol a bánatos hold arcának,

A sápadt sarló egykedvűsége lassan megszűnik.

Buzogány bólint nagyot, amint lándzsáihoz érek

Biccentek Én is, ha már ily nagyot rám köszönt,

Lelkemben kigyúlnak az elfeledett meleg fények

A természet magába húz lassan, beborít, s elönt.

Tücsök zengi a természet egyszerű, szép himnuszát

A pillanatra ünneplő ruhát húz egy hulló csillag fénye,

Ki leszédült az ég ablakából, látva e bámulatos csodát,

Bár látszik még az ég peremén, a Nap lecsorgó vére!